(oops, so this post was meant to be posted in the Hungarian blog)
Emlékszem, az az év volt, amikor érettségizni készültem. Sok minden egyébről is emlékezetes év volt a 2008-as, de a visszafordíthatatlan és grandiózus döntések sorozata, ami végül Egerig űzött, valahol 2008 februárjában kezdődött el.
(1)
Valamiért imádtam a barna színt akkortájt, így a szóbeli nyelvvizsgámra felöltöttem magamra barna zakóm, alá világosbarna ingem, barna nadrágom, barna félcipőm, vállamon átvetettem barna oldaltáskámat, s gondosan megfésültem félhosszú, barna hajamat. Zsolti kölcsönadta iPodját, ami egyébként fehér volt, de ez engem nem zavart. Azt hiszem, ekkortájt szerelmes voltam. Mi voltunk a gimiben a legidősebbek, minket utált, szeretett, de mindenekelőtt: ismert az egész Móricz. Mi nehézség várhat még az emberre? Tudtam, hogy sikerülni fog a szóbelim. Játékosan doboltam a combinó kapaszkodóján. Zsolti akkoriban nagy
Citizen Cope rajongó volt, arra meg aztán lehet dobolni a ritmust.
Szóval arra gondoltam, hogy milyen könnyű az életem. Hogy 19. életévemben a legnagyobb kihívás, ami elé az élet állít, néhány vizsga meg a továbbtanulás. Könnyű volt hévre szállni, zötykölődni, bámulni az unott arcokat és elhinni: én soha nem leszek ilyen. Tényleg ott lobogott valami kitartó tűz, amely fűtötte cselekvőképességemet és önbecsülésemet. Tudtam, hogy ki vagyok. Tudtam, hogy jó helyen vagyok.
(2)
2008 nyarán nem vettek fel oda, ahova jelentkeztem. A vizsgáim jól sikerültek, ettől függetlenül a gondosan megszerkesztett világképem összedőlni látszott. Kihúzták a kibaszott jenga-elemet, pont azt, ami mindent összetartott. Nem voltam már szerelmes sem, csak összetört, népszerű sem, csak ismeretlen és magányos. A fonyódi nyár vége mindig valami új kezdetét jelentette: de most először, 19. alkalommal féltem az újtól. Apám Samarájával süvítettünk az M7-esen Pest felé. Segített költözködni. Szerettem volna bátornak látszani, ezért végig énekeltem és nevettettem apámat. Nem szerette a
Coldplayt, olyankor abbahagytam a kornyikálást. Elmerengtem, és azt mondtam neki:
- Nem tudom, mit várjak Egertől. Olyan, mintha nem lenne előttem kihívás.
- Ezt hogy érted?
- Persze, beképzelt dolog, de úgy érzem, hogy 18 év alatt annyit láttam és tapasztaltam, hogy már semmi sem lephet meg.
- Hát, elérted egy kor végét.
- Mármint?
- A gyerekkorodnak vége. Mindent összeszedtél, magadba szívtál, amire szükséged lehetett. Még felnőttet is játszhattál egy kicsit kamaszként. Viszont innentől kezdve készülj fel!
- Mire?
- Soha többet nem fogod azt érezni, hogy minden rendben van.
Piszok jó kilátások, mormogtam. Persze apám vigyorgott. De az a fajta vigyor volt, ami egyenlő arányban keserít el és vidít fel.
(3)
Mint egy kibaszott Jenga. Egerbe utazásom kihuzigálta az építőelemeket. Anyám, apám és saját origóm közti távolság 40-ről átlag 1500-2000 km-re duzzadt. Nagyanyámmal már távolságban nem kifejezhető ez a differencia. Ellepett a
káma, minden jótékony és kártékony hatásával. Már nem tudtam elmélyedni a combinón, kocogtatni a kapaszkodót, ha Citizen Cope ment. Kezemben akartam tartani minden építőelemet, szerettem volna építeni a Jengát. Hogy olyan legyen, mint rég. Büszke és stabil.
(4)
Aztán apám azt is mondta még:
- Akkor leszel igazán nagy szarban, ha eztán úgy érzed, minden a helyén van.
Megint vigyorgott. Keserűen. Szívderítően.
